-Drága olvasóim, hadd mutassam be nektek szívem kuglófjának egyetlen könyv alakú mazsoláját. Ő lenne Állati elmék.
Könyvecském, ők itt a kedves olvasóim! :)
A vizsgált tárgy: Robert Merle - Állati elmék
Eredeti mű: Robert Merle: Un animal doué de raison
Eredeti megjelenés éve: 1967
Magyar kaidás :
Európa kiadó
Budapest, 2009
570 oldal
keménytáblás
ISBN: 9789630788151
Fordította: Réz Ádám
Mit kíván a vádlott mondani?
Színhely: az Egyesült Államok. Itt végez kísérleteket egy delfinpárral Sevilla professzor. Lelkes kutatócsoport segíti munkájában. A két delfin bámulatosan fogékony. Rendkívüli intelligenciájuk, szeretetreméltóságuk: szellemileg szinte teljesen egyenrangú társai az embereknek. Csakhamar már az angol nyelvre tanítja őket mesterük. A békés kutatók és a delfinek idilljét azonban megzavarja az amerikai titkosszolgálat embere. Ezeket a kedves, szelíd állatokat háborús célokra akarják felhasználni. Vajon sikerül-e?
Mit kíván a felperes mondani?
Valószínűleg képtelen leszek elfogulatlan véleményt alkotni róla,
Na, de inkább vágjunk bele!
Le kell, hogy szögezzem, eddigi életem során többször láttam már magam előtt ezt a könyvcímet, és egytől-egyig mindig azt olvastam, hogy Állati emlék. Természetesen az írót nem tüntették fel, így évekig azt gondoltam, ez valami olyasmi könyv, ami egy állati nyárról, vagy állati buliról szól. (Halkan megjegyzem, a félreolvasások királynője vagyok, a debreceni Fórum előtti aszfalt-felfestéseknél simán olvasok Murófot nyolcadik átgondolásra is, és hevesen kérdezgetem szülőanyámat, hogy mégis mi a szent bütyök az a Muróf?! Ráadásul az sem zavar, ha egy Vincent van Gogh festmény felé írt cikket úgy olvasok el: Műtrágyák restaurálása. Szintén legalább tíz percig fejtegettem, hogy miért kell restaurálni a műtrágyát, de persze a világért nem olvastam volna bele a cikkbe... :D)
Még jó, hogy feladták kötelezőnek, örök hála! Két hét múlva tartjuk az esküvőnket, ahova természetesen meghívom az egész tanári kart, de persze bárki eljöhet, akinek csak kedve van hozzá. (Hé, te! Igen, te! Leszel a tanúm?)
A könyvről is essen már pár szó.. :D
Ismét volt szerencsém kifogni egy olyan példányt, aminek borítója erősen emlékeztet egy barnamoszat-telepre felülnézetből. De a külső nem fontos (annyira nem, hogy összesen ötször, ha becsuktam, szóval nem is nagyon láttam).
Sevilla professzort több szemszögből is megismerhettük, és ez az, ami igen ritka a mai könyveknél. Szóval, hogy én úgy érzem, hogy ismerem a szereplőket. Nem az történt, hogy csak egy valaki "mesél" és ha ő utál valaki, akkor kötelező nekünk is utálni, vagy épp fordítva. Sokszor hangsúlyozták, hogy naiv, van, aki erőszakosnak titulálta, egyesek ravasznak. Megismertem, és eldönthettem, hogy kedvelem-e vagy sem. Természetesen óriási nagy rajongója vagyok.
Ez a több szemszöges, váltott dolog viszont néha félrevezetett, például C nekem az elején szimpatikus volt, na jó, szimpatikusabb, mint az, akihez behívták, hogy "mennyit tud?". Aztán a könyv vége felé már csak elmondják egy-két mondatban, hogy mi is az újság vele. (Bénán hangzik, tudom. De nem szeretnék spoilerezni, majd csak a végén, annak, aki szeretné...).
Annyira, jó, és szép, és kidolgozott, egyszerre fut nagyon sok szálon, és mégis olyan hűha érzésem van, egyszer sem zavarodtam bele, szinte lehetetlen, pedig az időben is ugráltunk ám rendesen.
Az egyetlen dolog, ami zavart, azok a három-négy oldalas mondatok, irdatlan mennyiségű vesszővel. Már a harmadik sornál belegabalyodtam, hogy most ezt ki is mondja, és kinek, és mondja-e egyáltalán, vagy gondolja? De a végére ezeket is megszoktam, ha mást nem, újra meg újra elolvastam, és kibogoztam. (Oké, most ékes példáját láttátok saját magatok meghazuttolására. :D)
Sokan mondták, hogy azok a részek, amelyekben az akkori politikát fejtegeti, unalmasok. Úristen! Dehogy! Imádtam. Még erről is tud úgy írni, hogy teljesen leköt, és inkább csinálok mindent fél kézzel, mintsem hogy letegyem a könyvet.
Persze a kedvenc részeim azok voltak, amikor Fa és Bi beszélgettek. A legeslegkedvencebb jelenetem pedig az volt, amikor először mondott ki egy mondatot Fa.
Izgalmas volt, főleg a vége felé, viszont be kell vallanom valamit. Ismét sikerült egy egész szálat félreértelmeznem. Végig azt hittem, hogy a Little Rock nem egy hajó, hanem egy repülőgép. Így történt, hogy egyik utalást sem értettem meg, amit ezzel kapcsolatban említettek. Sebaj. Még így is csodás volt, hát ha még értettem is volna... :D
Adams sokszor feltűnt a könyvben, és mivel nagyon okosnak hittem magamat, tudtam, hogy rosszfiú. Aztán meg elhittem, hogy mégsem. Aztán megint rossz. És végül: ...
Szóval értitek...
Arlette is nagyon rokonszenves volt, és Peter meg Suzy is.
Bobbal sajna nem nagyon ismerkedtem meg, ezért is ért meglepetésként az, amit tett.
Michael, ó, Michael... Minden tiszteletem a tiéd.
Lisbeth.
A legjobb, hogy nem volt egyikőjüknek sem a szájába adva a mondanivaló. Mintha tényleg életre keltek volna, és az ő gondolataikat hallhattuk volna. (Volna. Volna. Volna. Milyen rejtelmes ez a magyar nyelv...)
Fát és Bit úúúgy, de úgy szerettem! Oké, egy kicsit talán Fához húz jobban a szívem... El sem tudom mondani, hogy mennyire szeretnék velük beszélgetni egyszer. (Fiatal még az évszázad, hátha lesznek beszélő delfinek!)
Daisy, a másik a lánydelfin, meg a párja (Jim, talán?), szóval sajnálom, hogy őket nem mutatták be jobban, Daisy szimpatikus volt. :)
Nem szeretném tovább húzni a dolgot, úgyhogy foglaljuk össze a dolgokat.
A könyvet bűnösnek nyilvánítom az alábbi pontokban:
-delfinek(!!!)
-a szereplők, akik nem kartonKárolyok
-végig. izgalmas. volt!
-sosem találod ki, hogy ki az áruló (remélem, hogy én sem árultam el nagyon :D)
-több okot nem tudok mondani, ezt egyszerűen csak el kell olvasni!!!
Az ítélet:
5/5*
Vajon az egy jel, hogy minden kedvenc könyvem 84%-os a molyon?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése